A falugondnoki szolgálat

A falugondnoki szolgálat

A Falugondnokság története

A falugondnokság gondolatának kialakulása, majd a falu- és tanyagondnoki szolgálatok elterjedésének története Kemény Bertalan világlátásának, együttműködési készségének, etikájának, sajátos probléma látásának és megoldó képességének története. Mivel 1970-től lehettem munkatársa, megkísérlem egyrészt munkásságának bemutatását, másrészt annak a kapcsolati hálónak az érzékeltetését, amely több évtizeden keresztül képes volt a gondolat kiérlelésében, majd fejlesztésében, alkalmazásában segítségére lenni.

Család – közösség – kapcsolatok. Lokalitás, helyhez kötődés, fészekmeleg kontra önmegvalósítás. Népességmegtartó képesség – képességmegtartó népesség. Hagyomány és haladás, megőrzés, megújulás. Folyamatos, kitartó homálybogozás. Sarokkövei munkásságának.

Körülbelül száz ember elérhetősége fér a noteszunkba – ennyi érdemi kapcsolatot tudunk fenntartani. Az évek múlásával lassan változnak, cserélődnek a nevek, alkalmazkodva az aktuális feladatokhoz is. Történetünkben azoknak a neve, akiket a fenti gondolatok megérintettek, és hajlandóak voltak a több évtizedes beszélgetés-folyamból kivenni részüket – hónapokra, évekre, vagy évtizedekre.

Kemény Bertalan mezőgazdasági mérnöki diplomát szerzett, regionális tervezői munkáját a Budapesti Városépítési Tervező Intézetben kezdte, majd 1970-78 között dolgozott a Pest Megyei Tanácsi Tervező Vállalatnál. A budapesti agglomeráció települési összefüggéseivel foglalkozott és a Pest megyei települések környezeti problémáit vizsgálta. Munkamódszerére jellemző volt, hogy messze túllépve a „kötelező” feladatokon, a valódi cselekvést választotta, ha erre lehetősége nyílt. Ócsa települése az a példa, amely Berci figyelmének és együttműködési készségének köszönheti, -az összevont rendezési terv készítése kapcsán – hogy értékes, lápos területeit természetvédelmi területté nyilvánították, románkori temploma körül műemléki környezetet jelöltek ki, természetvédelmi őrt neveztek ki, akinek irodája egy ágasfás, védendő parasztházba került. A fővárosi iskolák tájékoztatást kaptak a ritka madárvilág közeli megfigyelésének lehetőségéről, és a helyi tanács segítségével, a vonattal érkezőket bérelhető kerékpárok várták. (lásd bővebben: Szociális arcképcsarnok – Kemény Bertalan) Munkájához már a hetvenes évek elején használta a civil összefogás erejét: a Hazafias Népfront  budapesti és Pest megyei szervezetein keresztül működhettünk együtt Pápa Miklóssal, Burján Ambrussal, Halász Péterrel. Ennek a nyitott szellemi műhelynek a működését a Pestterv akkori osztályvezetője, Ottlik Gábor segítette, aki még a 90-es években is támogatója volt a falvakért és azok együttműködéséért végzett munkánknak.

1978-tól 1988-as nyugdíjazásáig dolgozott Kemény Bertalan a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet Regionális tervezési irodáján, ahol tűnődéseihez az osztály munkatársaiban kiváló partnereket talált. Nyugdíjba vonulása alkalmából „Kemény Emlékkönyvvel” ajándékozták meg, amelyben tisztelői, barátai foglalták össze gondolataikat 23 írás keretében. A VÁTI-ban kapta 1982-ben azt a feladatot (az ÉVM Településfejlesztési és Rendezési Főosztály megbízásából), hogy készítse el Somogy megye külterületi lakott helyeinek és aprófalvainak fejlesztési javaslatát az érvényes, 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció alapján. Az OTK szigorú hierarchiába sorolta a különböző nagyságú és ellátási funkciójú településeket, a sor végén a megszüntetendő, „szerepkör nélküli” településekkel. Ezek közé tartoztak a legkisebb falvak, külterületi lakott helyek, majorságok. Ez a besorolás nemcsak papírforma volt, hanem szigorú szankciókkal járt. Semmit nem lehetett fejleszteni, nem adhattak ki építési engedélyt, a még létező infrastruktúra is leépült. Berci átlátta, hogy ha eleget tesz ennek a besorolásnak, azaz áthúzza Somogy megye számos apró települését a térképen, az ezeknek a kis közösségeknek a halálos ítéletet jelenti. Ezért keresett valamilyen más megoldást – járva a falvakat, beszélgetve az emberekkel, és megtalálta azt az embertípust, amely aktívan tett közösségéért, amely felvállalta a faluját, megszervezte a helyi cselekvést, odafigyelt a közösség gondjaira és képviselte az emberek érdekeit, kijárva, kiharcolva az élethez szükséges feltételeket. Előadásaiban mindig megemlékezett a nemeskisfaludi Madarász Zsiga bácsiról, a szuloki plébánosról és a hácsi Kubik Gyuriról. Javaslatát „A falugondnok. Gondolatok az aprófalvak üzemeltetéséről és társadalmuk rehabilitációjáról” címmel 1983. áprilisában foglalta össze az MTA Szociológiai Kutató Intézet részére, a „Szociálpolitika Reformja” című kutatás keretében. (Felelős kiadó a Népművelési Intézet igazgatója, felelős szerkesztő Beke Pál, 1984. január) A megbízó és a kiadó jelzi, hogy a kötelező feladat itt is messze túlcsapott a hivatalos kereteken. A bevezetőben így ír: „Belőlem a megrázó társadalmi valósággal való kénytelen szembesülés kényszerítette ki a falugondnok elvet. Később vettem észre, hogy azt egy mondatban, kissé szűkebb értelmezésben ugyan, Dr. Beluszky Pál már felvetette. Idézem: „Az életkörülmények javításának lehetőségei;… a társközségekben – a szegényedő alapellátás pótlására – „falugondnok” alkalmazása, aki több funkciót látna el, esetleg bizományosként /bolt, postakirendeltség, mozgó szolgáltatások gyűjtőhelye, stb…./” (Dr. Beluszky Pál: Krasznokvajda – egy alsófokú központ gondjai a Csereháton /Földrajzi Értesítő 1977/3-4. 384.old. /”

A kidolgozott javaslat nem a kistelepülések elhalásának lehetőségeink szerinti humanizálását, hanem a folyamat megfordítását tűzi ki célul, amelyet három pontban foglalt össze:

/1./ A kistelepüléseken lehetővé kell tenni a kistermelés területi kiterjesztését, a telekegyesítést, összevonást, lényegében a főállású mezőgazdasági kistermelő /szocialista farmer/ optimális területi, társadalmi és gazdasági környezetét.

/2./ A helyi autonómia alapvető feltétele annak, hogy a társadalom rehabilitációja megindulhasson, megerősödjön a helyi társadalom belső kapcsolat- és érdekrendszere, működésbe léphessenek azok az „ingyenes” humán energiák, melyek a településhez kötődés szálait erősítve végül is kialakítják a helyi társadalmi tudatban a lokalitás perspektíváját, egyediségét, értékét, ami értelmet ad létezésének, az ott lakókban pedig a hosszú távú ott tartózkodás stratégiáját alakítja ki.

/3./ Feltételezve már a települési autonómia minimális szintjét, a megújuló kistermelés dinamikus kibontakozását, …a javaslatok harmadik köre  a kistelepülés üzemeltetésére vonatkozik. A javaslat azt a személyt, vagy kiscsoportot, aki, illetve akik vállalják a település üzemeltetését, jobb híján falugondnoknak, falugondnokságnak nevezi.

A falugondnok személyiségének, adottságainak és a település szükségleteinek függvényében tulajdonképp vagy/és

– „egyszemélyes községgazdálkodási vállalat”,

– „egyszemélyes integrált szociálpolitikai intézmény.”

A tanulmány foglalkozik a megvalósítás lehetőségeivel és a működés feltételrendszerével, amelyben első helyen szerepel a mikrobusz biztosítása. A három melléklet egyike a házastársi falugondnoksággal, a második a társadalmi falugondnoksággal, a harmadik pedig a falugondnok „arcával”, karakterével foglalkozik.

A nyolcvanas évek közepe a gondolat érlelésével telt. A Népművelési Intézet részéről különösen Beke Pál és Köles Sándor foglalkoztak a falvak fejlesztési lehetőségeivel. Dr. Török Iván a Kossuth klubban szervezte meg a Szociálpolitikai műhely című beszélgetéssorozatot, amelyen Kemény Bertalan javaslata is többször terítékre került. Eközben a folyamatban lévő hat tudatos, kistáji fejlesztési kísérletből (lásd JAK füzetek 38. A helyi cselekvés-ben Varga Csaba: Falukísérletek, helyi autonómiák, Magvető könyvkiadó 1988) kettőben   is (Siómente, Tab környéke) jelentős tapasztalatokat szerzett. A civil együttműködések a nyolcvanas évek végén nagy lendületet kaptak egyrészt az egyesülési törvény bővülő keretei miatt, másrészt a társadalmi és környezeti gondok feltorlódása következtében. A Bős – Nagymaros vízlépcső rendszer építése elleni tiltakozás volt az alternatív mozgalmak legfőbb összetartó ereje. És ekkor adódott lehetőség, hogy a falugondnoki kísérlet egy pályázat keretében elindulhasson. A lehetőségre Ferge Zsuzsa hívta fel Kemény Bertalan figyelmét: egy civil szervezetet kellett létrehozni, amely jogi személyként pályázatot nyújthat be programjai megvalósítására. „Falusi Egyesületek megalakításának szorgalmazása, segítése, népfőiskolák indítása” volt a ’80-as évek derekán a fő tevékenysége annak a szűk baráti körnek, mely végül is 1989. július 31-én 38 alapító taggal egyesületté szervezte magát. Az egyesületté váló szerveződést segítette az MTA Soros Alapítványának támogatása” (Falufejlesztési füzetek ’91/1, kiadja a Falufejlesztési Társaság és a Budapest Környéki Népfőiskolai Egyesületek Szövetsége 1991, szerkesztő Újvári Irén) Fenti kiadványban a Falufejlesztési Társaság programja, alapító tagjainak névsora is helyet kapott, kivonatosan szerepel a falugondnokságról szóló tanulmány és már a Csereháton működő 24 falugondnokság listája is.

A nyolcvanas évek közepén elsőként létrejött Csereháti Településszövetség – élén Csomós József református lelkésszel – 1990-re fel tudta vállalni az ország leghátrányosabb helyzetű aprófalvaiban a falugondnokság kísérleti beindítását. A Falufejlesztési Társaság konzultációi, képzései mellett ebben döntő szerepe volt a finanszírozást vállaló Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács elnökének, dr. Szabó Györgynek. Ez a kezdeményezés fenntarthatónak bizonyult, a megyei önkormányzat –az országban egyedülállóan – hosszú távon fontosnak és eredményesnek, ezért támogatandónak tartotta a falugondnoki hálózat kiterjesztését és fenntartását.

1990 meghatározó éve volt a Falufejlesztési Társaságnak. A nemzetközi falufejlesztési tapasztalatokat szerzett Bíró András javaslatára létrejöttek a Gilde sörözőben a csütörtöki „homálybogozások”, azaz nyitott beszélgetések, amelyek az akkor még igencsak kezdetleges információs lehetőségek között a kapcsolati háló fenntartását, bővítését lehetővé tették, és folyamatos műhelyül szolgáltak a különböző falufejlesztési kísérletek hirtelen megindulásában. Bíró András az Autonómia Alapítvány élén szakmailag és anyagilag is jelentős szerepet vállalt az országos és a Dél-Dunántúli települési animátorképzés (1990 és 1991) megvalósításában. A képzések kistelepülési résztvevőiből jött létre a Faluháló Egyesület, amelynek tagjai a későbbi falugondnoki hálózat működésében jelentős szerepet vállaltak, néhányan még ma is vállalnak.

Nagy találkozás volt a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumban  Szendrőné dr. Font Erzsébet által szervezett beszélgetés, amelyen a Falufejlesztési Társaság tagjai dr. Kiss István államigazgatási jogász, költö, polihisztorral ismerkedhettek meg, aki 1997. őszén bekövetkezett haláláig a sörözői asztaltársaság meghatározó „főtanácsadója”, korelnöke lett. A minisztérium részéről dr. Szaló Péter, területfejlesztési helyettes államtitkár, a Falufejlesztési Társaság alapító tagja állt mindvégig az aprófalvak ügye mellett.

A döntő találkozás azonban Kemény Bertalan és Szanyi Éva között jött létre, amelynek révén elindult a Népjóléti Minisztérium által támogatott falugondnoki hálózat kialakulása. (Pályafutása részletesen a Szociális Szakma Digitális Archívumában). 2003-ig – haláláig -, azaz 12 éven keresztül harcolt a falu- és tanyagondnoki hálózat kiépüléséért, fenntarthatóságáért, finanszírozásáért, szervezeteinek, intézményeinek megvalósulásáért, s mindezt úgy, hogy segített az ötletgazdának megvédeni e sajátos szerveződést az elbürokratizálódástól, az agyonszabályozástól, azaz köztisztviselőként partner tudott lenni abban, hogy  a kezdeményezés „civilsége”, rugalmassága, közvetlensége megmaradjon.

Az első, minisztérium által támogatott falugondnoki szolgálatok 1991-ben jöttek létre Somogy és Baranya megyében, lényegében meghívásos pályázat alapján. 1992-ben szintén ebben a két megyében bővült a kör, valamint négy Szabolcs-Szatmár –Bereg megyei település is kapcsolódhatott a bontakozó hálózathoz. 1993-ban Nógrád, Vas, Zala és Bács-Kiskun megyében indulhattak el az első falugondnoki szolgálatok. 1994-ben Zala és Hajdú-Bihar, 1995-ben Veszprém megye csatlakozhatott. 1996-ban Tolna és Jász-Nagykun-Szolnok megye, 1997-ben Csongrád és Pest megye is pályázhatott falugondnoki szolgálat működtetésére. Igaz, hogy a falugondnoki szolgálatot „nem kötelező feladatként” már az 1993-as Szociális Törvény említi, de a szolgáltatás szabályozások nélkül, a helyi igényekre és a falugondnok képességeire koncentrálva működhetett. A támogatási szerződés (amellyel a tárca a gépkocsi beszerzését finanszírozta meg) tartalmazott ugyan megkötéseket – a falugondnokot a helyi lakosok választják, az üzemeltető, többnyire önkormányzat, kötelezi magát 3-5 évig a szolgálat működtetésére, stb. – de a működéshez anyagi támogatást nem tudott nyújtani, esetleg év végén egy kis maradványpénzt osztott szét, és eszközpályázatot indított be. (Volt olyan önkormányzat, amely két gereblyére pályázott, de többnyire utánfutót, sarokcsiszolót, egyéb kisgépeket, vagy ételszállító edényt kértek). 1998-ban fogadott be a minisztérium először „önerős” pályázatokat, így azok a települések is befogadást nyertek, amelyek megfeleltek a 600 fő alatti népességszám előírásának és biztosítani tudták a saját gépkocsit. Minderre a szigorra azért volt szükség, hogy ne csorbulhasson a szolgálat szellemisége. A Falufejlesztési Társaság már a kezdetektől minden évben képzést szervezett, egyhetes, majd kétszer egyhetes, bentlakásos formában, amelynek keretében a szolgálat alapértékeit és egymást is megismerhették a falugondnokok.

Az alföldi megyék bekapcsolódásával értelemszerűen felvetődött egy újabb kísérlet igénye: a tanyagondnokságoké. És miközben heves viták zajlottak a tanyagondnoki szolgálatok körül, befejeződött a falugondnokságok kísérleti fázisa: 1999-től kialakultak a falugondnokságokat szabályozó jogi keretek, amelyeknek betartása szükséges a normatív támogatás elnyeréséhez

Az ezredfordulón a falugondnoki kötelező alapképzés 120 órát tett ki (háromszor egyhetes, bentlakásos formában), jelenleg a képzés 260 órás, ebből két hetet a falu-, illetve tanyagondnokok saját megyéjükben töltenek el. A kilencvenes évek elején a képzésekbe próbáltuk becsempészni a „szakosodás” lehetőségét is (falusi túrizmus, rendezvényszervezés, alternatív mezőgazdaság), mára ezek is részét képezik a kötelező továbbképzésnek.

Az egyre terebélyesedő hálózat már a kezdetekkor igényelt egy civil hátteret, amely közvetítő láncszemet jelenthetett a minisztérium, a Falufejlesztési Társaság, a helyi működtetők és egyéb intézmények között. 1993-ban jöttek létre a baranyai és a somogyi falugondnoki egyesületek, majd sorra a többi, jelentős számú falu-, illetve tanyagondnokságot működtető megye, vagy régió egyesületei. A szaktárca részben működési, részben programtámogatással segítette az egyesületeket. Szintén a szociális minisztérium támogatta meg a Falufejlesztési Társaság programjait, mindenekelőtt a képzéseket, és 1999-ben lehetőséget teremtett arra, hogy Vértesacsán megindulhasson a Falugondnokok Házának építkezése. Szanyi Éva szorgalmazására 2000-ben megalakult  – az egyesületek részvételével – a Magyar Tanya- és Falugondnoki Szövetség, amely legfőképpen arra volt hivatott, hogy a szaktárca azon keresztül tudja befolyásolni, ellenőrizni, támogatni a hálózatot. Hamarosan létrejött a Falugondnoki Módszertani Osztály is. Szanyi Éva 2003-ban bekövetkezett halálával felszínre kerültek és kiélesedtek az ellentétek az egyesületek koordinátorai között, akik számára nem lett világossá téve felelősségük, hatáskörük, és lényegében az összes falugondnoksággal kapcsolatos feladatot ők végezték. Így az egyesületi érdekképviseletet, de egyben a pályázatok zsűrizésében is részt vettek, a Szövetség irányítását, és a módszertani feladatokat, segítő szerepük mellett egyben a képzések vizsgabizottságában is jelen voltak. Az ellentétek odáig fokozódtak, hogy végül az egyesületek többsége kilépett a Szövetségből, és napjainkig húzódó átláthatatlan helyzet alakult ki.

Az egyesületek többsége napjainkig igyekszik színvonalas programok megvalósítására, de a szakmai koordináció, az eszmecsere nem tud működni a két vezéregyéniség irányítása nélkül.

Falugondnokság – a vidékfejlesztés szelíd módszere címmel  ( kiadja a Magyar Tanya- és Falugondnoki Szövetség, szerkesztette Csörszné Zelenák Katalin) 2004-ben megjelent kiadvány így összegzi az eredményeket: „Jelenleg több százezer ember életét könnyíti meg a tanya- és falugondnokok munkája, figyelme, segítsége, olyan emberekét, akik számára kilátás sem volt addig a nagyobb településeken élők esélyeinek megközelítésére. A falugondnoki szolgálatok utolsó szalmaszálat nyújtottak az elöregedő, szociális gondokkal küzdő településeken a lemaradás csökkentésére,a helyi energiák megmozdítására, a remény felkeltésére. A szolgálatok elindítóinak és a hálózat gondozóinak talán ez a legfontosabb üzenetük: fontos számukra minden ember, minden kis vergődő közösség. Ott kell segíteni, ahol legnagyobb a baj. Ez a segítség, ez a figyelem talán visszaadhatja a végeken élők önbecsülését, küzdeni akarását.”

A falugondnoki hálózat és Kemény Bertalan 2009-ben Magyar Örökség Díjat nyert, és e páratlan társadalmi innovációt, amely civil és állami összefogással valósult meg és erősödik, az Európai Unió a jó gyakorlatok között tartja számon. A hálózat létrehozói, segítői, és főként megvalósítói számtalan elismeréssel büszkélkedhetnek, és szaporodnak a határon túli (elsősorban erdélyi és vajdasági) szolgálatok a helyi települési és intézményi struktúrához alkalmazkodva. Hátravan azonban a hálózat egészének, a megyei, regionális együttműködéseknek és a helyi szolgálatoknak a történeti feldolgozása. Bízunk benne, hogy az újkori falukrónikáknak is fontos részét fogja képezni a falugondnokok tevékenysége.

A cikket írta: Faludi Erika

Hozzászólások lezárva.